Ugrás a tartalomra
x

Szereplőválogatás

Szóval akkor készen áll? – a rendező helyett foglalt az első sor közepén lévő székben és a sötétben tapsolva egyet a fények megvilágították a színpad elejét.

A vörös bársony függöny mögül egy fiatalember lépett ki. „Bár lehetett volna egy fiatal lány is. De hiszem, hogy az első gondolatom alkotta lélek, éppen olyan jó lesz, mintha másodszorra egy vele nemben különböző, mégis hasonló képességgel bíró személyt írtam volna le Önnek, kedves olvasó. Habár semmi sem zárhatja ki éppen ennek ellenkezőjét sem. Ami lehet fontos vagy nem. Ezt Önnek kell eldöntenie drága olvasó. Csakis Önön áll. Most pedig térjünk vissza a történethez.” A szemével megkereste a férfit és meghajolt. Aztán felemelkedve a tekintettük találkozott.

Igen. Készen állok. – a kezeit az oldalához tette, melyeken egy kis remegés futott végig az izgalomtól.

A rendező ezt, ha észre is vette, nem mutatta ki az arcán. Inkább újból tapsolásra szánva el magát, kétszer csapódtak össze a tenyerei, mire a színpadi függöny kettévált a fiatalember mögött.

Akkor hát. – ujjaival intett a színpad közepére, melyet a fiú látva oda sétált. - Mutassa, meg mit tud! – erre egy bólintás volt a válasz, egy újabb taps és a fények megálltak a fiatalemberen.

Ő pedig elkezdett játszani egy szerepet.

Mivel tudnálak jobb belátásra bírni? – az ágy megmozdult, ahogy a takaró alatt közelebb húzódott hozzá.

Kezével végigsimította a csupasz hátát, ajkát pedig a vállára téve egy csókot hagyott hátra, miután felnézett rá. A szemébe akart nézni, de ő mindenáron a hotel szobájuk sima, krémszínű falát bámulta. Tovább kényeztette a testét, hát, ha felé fordulna és kiolvashatná a szeméből, hogy mi nyomja ennyire a szívét, hogy még a gondolatait is magának követeli. Míg nem belátva, hogy ez nem vezet sehova, taktikát váltott. Felült az ágyon és a háta mögé bemászva az ölébe húzta. Ahogy a testük újra együtt volt, mind a ketten reagáltak rá. Érezte, ahogy a takaró alatt az ágyéka újra életerőre kap, mintha az elmúlt pár órában nem tettek volna semmit sem. A partnere megremegett és az eddigi feszültség, ami benne volt, az hirtelen eltűnt és hagyta, hagyj, boruljon hátra felé. Amikor a háta a férfi kemény mellkasának dőlt, a szemét becsukva egy nagyot sóhajtott. Úgy érezte abban a pillanatban, hogy örökre így tudna maradni, a csendben, az ágyon, csak vele. Hallgatva a másik könnyed lélegzését. A bőrének kellemes eufóriát idéző illatát. Ahogy pedig még jobban hozzásimult, egy borostás arc könnyed szúrása illette a nyakát, melyen lélegző csókok szántottak végig. Át akarta adni magát neki újból az érzésnek. Mindennél jobban erre vágyott ott abban a szobában, úgy hogy képes lett volna mindenről és mindenkiről meg is feledkezni az életben. Csak rá gondolva senki másra. A száj már az arcán simított végig, és ha az ajkához ér, ő nem fog tovább küzdeni ellene és még mielőtt ez megtörtént volna, megszólalt.

Nem tudsz. – erre a férfi megállt, hátra fordította a fejét és a szemük találkozott. – Mert ez csak egy hiba volt. – mélyen belenézett és látta, hogy a következő, amit mondani fog talán örökkre ki is oltja partnerének szeméből az ő érte lángoló vágyat, bármennyire is az ellenkezőjét kéne tennie.

Mindkettőnk részéről. – elfordult és kimászva a férfi öléből felállt az ágyról és elkezdte összeszedegetni a ruháit a földről.

Végig érezte a tekintettét a testén, mely csak arra ösztönözte, hogy viszonozza, de sejtette, ha ez tenné, akkor már nem lenne visszaút. Újra az ágyban lennének, és karjai közt, mint már többször elfelejtené, hogy ki is ő valójában és ez mekkora felelősséggel jár. Hallotta, hogy az ágyon mozdulás történik, lábakat, melyek éppen felé tartanak, de ő, ami még hátra volt gyorsan felkapta és úgy, ahogy volt kinyitotta az ajtót. Nem nézett vissza, még csak el sem köszönt, mert attól félt, hogy ha megszólalna, akkor meggondolná magát.

Elhelyezte a széket a dobogón és a mögötte lévő kék lepedőt igazgatta, amikor kopogtak a műtermének ajtaján. Kinyitotta és egy szélesen mosolygó férfival találta magát szembe. Nem tudott megszólalni. Látott már egy pár jóképű illetőt életében, mégis ennek a fiatalembernek a látványa, valamiért mégis némaságra késztette. Barna szemeitől elkezdve a széles vállain át egészen a legapróbb részletekig képes lett volna elnézegetni, amikor is egy mély torokköszörülés hangjára felkapta a fejét. A tekintettük találkozott és újfent elmerengett volna, ha a férfi nem szól közbe.

Bemehetek? – a kérdés hallatán szélesebbre tárta és mellette elmenve, gyorsan észbe kapott.

Oh, bocsásson meg! – bezárta, majd felé fordult – Gondolom a hirdetésre… - elhalt a hangja és már csak suttogott, ahogy látta, hogy a férfi egyenként elkezd megszabadulni a ruhadarabjaitól – jött. – meglátva, hogy mit rejtegetett eddig a pólója alatt, egyre jobban azt érezte, hogy mennyire fülledt is bent a levegő.

Levette a zokniját és már a bokszerét szándékozott levenni, amikor elkiáltotta magát.

Nem! – a fiatalember ujjai megálltak az alsóneműjének szélén, melyre a másik keze is rákerült, megakadályozva egy nagy hibát.

Most ebben a pozícióban, úgy, hogy a férfi félig le volt hajolva, még jobban szemügyre vehette arcának vonásait. Érezte az arcán a lélegzetét és a szemük találkozva mindannyian egyszerre kezdtek szabadkozni. Látva, hogy ez nem megoldás, felé bólintott, mire a fiatalember belekezdett.

Én az hittem, hogy modelleket keres. A legújabb művéhez? – az utolsó szótagnál látva, hogy elmosolyodik egy kicsit félrebillentette a fejét, hogy a mögötte lévő dobogót, jobban szemügyre tudja venni.

Igen. Ez igaz. De... – ekkor újra ránézett és a szeme mielőtt még jobban elkalandozna az előtte lévő testen, gyorsan kimondta. – nem akt képről lesz szó. – erre az ujjait gyorsan elrántotta és a földön lévő ruhákat kezdte összeszedni, míg a ledöbbent férfi végig őt bámulta.

Aztán észbe kapva segített neki, miközben nagyban fogadkozott a tette miatt.

Elnézést kérek! Tudja, amikor olvastam a hirdetést, azt hittem… - ekkor a kezébe nyomta a ruhákat és neki hátat fordítva az állványon lévő vásznat kezdte alaposan tanulmányozni, hogy addig se kelljen rá néznie.

Elkezdett öltözni, szemét pedig le nem véve róla már-már gúnyosan folytatta tovább.

Tudja elégé félreérthető volt a kiírás. „Férfi modellt keresek legújabb művemhez, mely bemutatja mi is valójában maga a férfi” Nekem ez az jelenti, hogy… - erre a vászontól elfordulva belenézett azokba a barna szemekbe, melyeknek tulajdonosán most már egyre több ruha volt.

Amit egy kissé bánt, viszont egyben már semmi vonta el a figyelmét, illetve, hogy képes legyen visszavágni.

Tudja mit? Én pedig nem gondoltam volna, hogy éppen egy vetkőző mániással fogok együtt dolgozni. – elfordult, de még hagyta, hagyj, lássa a száján elterülő mosolyt, majd felkapta az előre kikészített gyümölcsöstálat.

A férfi utána ment és már szólni kívánt, amikor a kezébe nyomta

Ez mi? – látva a férfi arcára kiülő érthetetlenséget, rátette a kezét a tálon lévő ujjaira, melyre egymás szemébe néztek.

Ez kérem szépen művészet. – elvette onnan és otthagyva a fiatalember t odalépett az állvány elé. – És ha most lenne szíves felmenni a dobogóra és leülni a székre, akkor már kezdhetjük is. – a megszeppent modell szó nélkül elindult, de még hogy üsse a vasat még gyorsan hozzá tette.

És ha megkérhettem útközben tartsa magán a nadrágját. – belemártotta az ecsetét a barna színbe, így nem láthatta, hogy a férfi mosolyogva forgatta a fejét az előbbi balgasága miatt, melyet talán sohasem fog lemosni magáról.

Leült a székbe, az utasításokat követve pedig előre nézett, miközben ő csak azokra a barna szemekre gondolt. Milyen volt belenézni, érezni, hogy ahogy teljesen áthatja a tekintette és ennek a látószögében, csak ő van. Felemelte az ecsetét, majd már hozzá is látott meg örökíteni őket.

A férfi belépett a kihallgató szobába és megállt az asztal előtt szemben vele.

Hol van a pendrive? – minden egyes szót lassan erősen megnyomva ejtett ki, majd látva, hogy nem ért el vele semmit, egy hatalmas pofonnal magához térítette.

Az ütéstől, de lehet, hogy csak a tudat, hogy magánál van, melytől a fájdalom újra elöntötte a testét felkiáltott. A lábáról levették a cipőt és a zoknit, hogy mikor áramot vezettek bele, véletlenül se földelje le. A nadrágján végig szakadások, ahol is a sebek körül kezdet megalvadni a vér és öklömnyi véres foltok tarkították. Az ingje ki volt gombolva, az alatta lévő atléta is tele volt vérnyomokkal. Az arcát több helyen kisebb, nagyobb duzzadt véraláfutások domborították. Nem beszélve az ott ejtett vágásokról melyekből még nagyban szivárgott a vér. A fejét felemelte, de az egyből le akart hanyatlani, amikor a férfi az állánál fogva felemelte és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

Hol van a pendrive?! – ordította felé, melyre a még ép szemét kinyitotta, a szája megmozdult, a fájdalom felszökött a torkába, így ami kijött az csak némi nyöszörgés volt.

A férfi arca eltorzult a dühtől és egy ütést mért a hasára. Összegörnyedve nyögdécselt, és ha a keze nem lett volna odaszíjazva a székhez már órák óta, akkor már a padlón feküdne. Az újdonsült érzést gyorsan felváltotta a hajába markoló göcsörtös ujjak szorítása, ahogy a kellemetlen szájszagát, illetve a dühödt tekintettét körbehordozta az arcán.

Árulja el és azonnal véget ér mindez. – a szem ránézett, de az nyomban lecsukódott, átadva magát az ájulás és az álom közti határnak, amikor a semmiből hideg víz borította be a testét, melytől azon nyomban feleszmélt.

Tudja mindezt elkerülhettük volna. – mosolygott felé, miközben lette a vödröt a földre és helyet foglalt az asztal túloldalán lévő széken.

Ha elmondta volna a legelején. – az ép szem a férfit bámulta, az ajka megmozdult, majd amilyen gyorsan kinyílt, úgy is záródott be, mely nem kerülte el a figyelmét. – Nem mi vagyunk a rosszfiúk. De tudja ki volt az? – megnyalta az ajkát, közben sem le nem véve a szemét róla. – A maga élettársa. Igen és tudja mit csinált? Hatósági fájlokat lopott el, melyek, ha rossz kezekbe kerülnek, az mindenki számára veszélyt jelentene. Szóval egyszersmind Önnek tudnia kellett róla. A háttere alapján Ön tiszta, se egy gyorshajtás, se egy lejárt parkoló cédula, még ittas vezetésen sem kapták. Ez mondhatom szép. Egy mintapolgár. Így ez alapján, kérném meg újra. – lassan felállt, kezét az asztalra támasztotta és onnan bámult bele a képébe. – Hol van, azaz istenverte pendrive?! – végignézett az arcán és látva, hogy semmi hatása elindult az ajtó felé, kinyitotta, de még mielőtt kiment volna visszanézett.

Csak hogy tudjon róla. A párját nem régibben találtuk meg főúttól nem messze egy szakadékban. Autóbaleset. Egyenesen neki ment a korlátnak, ami elhajlott, a jármű pedig az egyik hasadéknak ütközött. Azon nyomban meghalt. – a megvert testből egy nyöszörgő hangfoszlány bontakozódott ki. – A rossz hír persze az, hogy nem volt nála. Így hát most már csak Önnön múlik, hogy ezután mi fog történni. Vissza fogok jönni úgy öt percen belül, ha addig nem mondja meg, hogy hol van. Akkor hát. – meghúzta a vállát. – Nincs más választásom. Gondolkozzon el! Mi fontosabb Önnek? Az élete vagy egy ígéret egy olyan személyhez, akit talán nem is ismert valójában? – az ajtót hangosan becsapta és a túloldalról távolodó léptek zajára figyelt fel.

A szeméből egy könny csordult le, mely elérve az arcát mételyező egyik sebet, felszisszent, majd a fogát összeszorítva próbálta leküzdeni a lelkére boruló gyászt. És, hogy ezt megtegye lezárta a szemhéját és maga elé idézte az emlékeket. Róla, míg végül róluk. Amikor először meglátta, a véletlen találkozások, a komédiába illő randevúkérés és az első együtt töltött estélyük. Aztán pár vacsora és séta után eljutottak az ágyba is. A reggelt egymás ajkával tették édesebbé, az esték pedig ettől lettek csak még pikánsabbak. Míg nem vettek egy nyugodt környéken egy házat és összeköltöztek. Ha volt is titka, vagy egy másik élete a szerelmének, ő arról biztos tudott volna. Biztos meggyőződéssel hitt abban, hogy társa ártatlan és bizonyára csak összetévesztik valakivel. Már mikor behozták, hogy kihallgassák és akkor ismertették vele a fájlok ellopását, akkor sem hitt benne. De az órák óta tartó verések, kínzások és áramütések okozta fájdalmak kezdték arra ösztökélni, hogy elhiggye, amit mondanak. Vagyis az egész élete csupán egy nagy hazugság volt, és amiben eddig hitt, az nem más, mint egy jól megtervezett átverés. De vajon a szerelem, amit megosztottak egymással annyi éven át, az is a játék része volt, vagy csak egy hiba volt az egész? Már sohase kaphat rá választ ezekre a kérdések, de hogy mit választ abban már nagyon is biztos volt. A csuklóját húzva próbált kiszabadulni a béklyói alul, míg nem az ajtó kinyílt és tudta, hogy még nyernie kell még egy kis időt.

Szeretném hinni, hogy van némi mondanivalója számomra. Ugye? – mosolygott felé, miközben az öltönyéből elővett pisztolyt lerakta az asztalra.

Bólintott felé, melyre a férfi arcán meglepettség tükröződött, majd látva, hogy a száj megmozdult fülelni kezdett.

Elnézést kérek. – kezével dörzsölni kezdte a homlokát. - Tudja, lehet ez már az öregség jele, de nem igazán hallom, hogy mit akar mondani. – egy fájó torokköszörülés és a fájdalomtól meggörnyedve előre döntötte a fejét, amire még közelebb hajolt hallva némi suttogás félét.

Nem tudná egy kicsit hangosabban mondani! Vagy azt akarja, hogy… - hirtelen a fej előre hanyatlót és lefejelte a férfit, aki magatehetetlenül hátrazuhant.

Mi a… a jó büdös… ?! – a döbbenetén túladva gyorsan felállt és már is a saját fegyvere csövével nézett farkas szemet.

De… hogyan? – az előtte lévő személy csak mosolygott felé, nem is látszódva rajta, hogy órák óta kínozták.

Sajnos mindig a rossz kérdést tette fel nyomozó. – még akart volna valamit mondani, amikor a pisztoly elsült, ő pedig a fejében lévő golyóval élettelenül eldőlt.

A füléhez nyúlt és a benne lévő eszközt aktiválva megszólalt.

A csomag biztonságban van. Pár percen belül le is szállítom. – a padlón lévő férfi holtestére pillanatot, majd az értesítést hallva az ajtó felé kezdett menni. – Nem, nem volt vele probléma. Az autót megbütyköltem a biztonság esetére, de a reggel bekapott álvitaminok is ugyanúgy elintézték volna. Igen, ők maguk tették biztonságba a fájlokat, mikor elvették a cipőmet. – kinyitotta az ajtót. – Akkor a megbeszélt helyen találkozunk. – megnyomta újból az eszközt, majd a kezébe fogva a fegyvert kisétált a szobából, hogy végre befejezze a küldetését.

Magányos vagyok.

Itt ülők a metrón kezemben a könyvemmel, de valahogy nem látom értelmét a szavaknak most. A szemem le-fel járkál az oldalon, nem értem miért is vettem elő, vagy, hogy éppen mi hozta ki belőlem ezt a gondolatot. Bántam és legszívesebben kivertem volna a fejemből, mert tudtam, ha sokáig tépelődőm rajta, egészen hazáig tragikus kapcsolatok nélküli életemen fogok rágódni. Tekintettem felemelkedett az óhatatlanul is unalmasnak vélt lapról, hogy keresek valamit, ami ha lehetséges kiűzi szívfacsaró melódiámat a tudatomból. Százszor látott apró hirdetések által jelzett tv műsorok, garanciális javítások és gyógyszer reklámok. Meg persze a felejthetetlen közmondásokba illő jó tanácsok az utasoknak, melyeket, ha lehet, mindenki elfelejt, ha nem egyszer, akkor többször, így figyelmük mikor ráesik megdöbbenten veszik tudomásul, hogy milyen bunkón is viselkedtek. De általában ez senkit sem érdekel. Mindenki el van foglalva a saját kis életével. Az ő személyre szabott mini univerzumában. Amit éppen én is megtennék, ha a fejemben kavargó gondolatok lecsitulnának, és nem azt jeleznék vissza, hogy nyolcvan évesen is egyedül fogok élni illetve meghalni. Persze elő állhatnék egy sajátos tervvel, hogy de a következő fél percen belül már én magam is tudom, hogy nem fogom véghezvinni. Egy-egy pillanatra az emberek arcát tanulmányozom, sajátos élettörténeteket kreálva, mellyel a káros és cseppet sem pozitív jövőmet, egy pár perc erejéig el tudom felejteni. Mint az a nő, aki a telefonján beszél mellettem pár üléssel, miközben a táskájában keres valamit nagy igyekezettel. Lehetséges volna, hogy van még egy mobilja, ami csörög, amin éppen a férje keresi, míg az előbbiin a tegnap esti találkozó boldog maradandó élményét akarj újra átélni az éppen részletezett időpontban. Végül megtalálja, nem emeli ki teljesen, csak annyira, hogy ő lássa. A szája balzsamos mosolya kezdett alábbhagyni, helyét átvette a kétség és némi félelem. De még mielőtt többet tudtam volna meg a következő ajtónyitáskor nagy sietve leszállt. Talán még nem késő helyre tenni mindent. Velem szemközt egy fiatal pár nevetgél egy kissé hangosan a telefonjukon mutogatva valamit, míg a mellettük lévő másik két utas érdekes konzekvenciát von le mind ebből. Egy középkorú férfi hangosan köhécselt az újságja mögött, mindig akkor, amikor a röhögés hangereje egy pár oktávval megemelkedett. A másik oldalon egy idősebb úr figyelgette a kijelzőt várva, hogy mikor jelenik a számára lényeges megálló. De míg a szeme mással volt elfoglalva, addig is a fülével hallgatva a párt a szája szegletében apró mosoly jelent meg. Az életképtől elfordulva ismeretlen tekintet kereszttüzébe kerültem. Olyan annyira meglepődtem, hogy a szokásos pirulás a fülemen, majd az arcomon egyre jobban megmutatkozott. Újra a könyv fölé hajoltam, remélve, hogy elmúlik a zavarodottságaim jelei, illetve az is, hogy az idegen már nem néz rám. Bár nem értettem az egészet. Miért érdekel egyáltalán, hogy engem figyel vagy még most is a látószögében vagyok? Ostobaság az egész, de mire felnéztem az illető még mindig engem figyelt. Nem hagyva magam tartottam a szemkontaktust, melytől a testem bizseregni kezdett. Az ifjonti érzéstől megtöltve egy kacér mosolyt engedtem felé, melyre ő is ekképpen válaszolt. Éreztem valaha ilyesmit? Igen, nem is egyszer, számomra már ismert emberekkel. De az, hogy egy még ismeretlen szempár gazdája, ilyet váltson ki belőlem, arra még nem volt példa. A kezem ösztönösen bezárta a könyvet, a vállamon lévő táskát megigazítottam és körbe sem nézve felálltam. Látva, hogy elindultam felé talán még jobban kinyílt az arca, melytől talán csak még jobban kívántam megtudni, hogy ki ő valójában. Amikor az ajtók kinyíltak a felálló tömeg elválasztott minket. A következő pillanatban már csak azt láttam, hogy leszállt a megállóban, én pedig nem gondolkozva leszálltam utána. Követtem, próbáltam előbbre jutni, hogy elérjem vagy akár megszólítsam, de bármi módon utol kellett érnem. Még a nevét sem tudom, most láttam meg először és meg akartam ismerni. Mi ez, hanem az ember fékevesztett döntései közül is a legostobább és legbolondobb mindközül. Számos teóriát találtam ki, hogy miért is mosolygott rám végül, miközben a mozgó lépcső felé közeledtem. Papír zsebkendő volt az arcom, ami sokszor előfordult már, emlékeztettem valakire, akár egy volt szerelmére is, igen ez, nem lenne rossz, de nem biztos. Ráléptem a lépcsőre és a fölsőbb szinteken keresve kiszúrtam, hogy éppen most ért fel. Utat törtem magamnak és, ahogy csak bírtam fokról fokra egyre feljebb jutottam. Ki ő és mit tett velem? Talán bűbáj az, ami megigézett? Vagy csak egyszerűen tagadhatatlanul is vágyok valakire, kivel felejteném a magány óráinak minden percét? Az utolsóban bíztam legjobban. Felérve a kijáratnál vettem észre a rozsda és árnyaltabb barna keverékét hordozó kabátját. Futottam, egyenesen rohantam utána és mikor a közelébe értem rákiáltottam. Féltem, hogy megijed és ahelyett, hogy megállna, talán elszalad, de nem kockáztathattam. Nem akartam elveszíteni szem elől újból. Magamban is nevetve az előző gondolatomon megálltam, lihegve megszólítottam, mire ő megfordult. De nem ő volt. Gyorsan elnézést kértem, mire az illető szemében némi ijedtséggel tovább állt. A fejemet fogtam a meggondolatlan viselkedésem miatt, amit egy máig ismeretlen személy hozott ki belőlem. Vissza akartam menni a megállóhoz és, ahogy jobban szemügyre vettem a környezetemet egy sötét leágazást találtam, ami talán éppen lerövidíthetné az utamat. Már a lábamat emelve léptem volna az utcakövére, amikor egy megérzés folytán végül arra mentem, ahonnan jöttem. Az esti hírekben pár nappal rá jelentették be, hogy egy illetőt ott erőszakoltak meg az este folyamán.

Még mindig magányos vagyok.

Gyere, fiam foglalj helyett! – mondta az idősebb úr és kezével intett a fiúnak, hogy üljön le a mellette lévő székbe.

A fiatalember egy ideig magatehetetlenül, de mégis sóvárogva figyelte a teraszon ülő férfi látványát, aki az ingzsebéből elővéve a dohányt elkezdte töltögetni a pipáját. Majd ténykedéséből felnézve még hangosabban hívogatta magához az ifjút.

Na, nosza, Aranyifjú! Üljél már mellém! Hagyj, gazdagodjak én is tudásból, melyet oly nagy becsben híresztelnek ottan. – az úr rávillantotta meglévő fogait, melyre az ifjú fakó arccal és egy kevéske mosollyal, de bólintott, majd helyet foglalt mellette.

Egy ideig mindkettőjük szótlanul a terasz nyújtotta látványt fogadták be. A nap lenyugvásával arany és karmazsin vörös hullámokban fürdette meg a földeket. A kukorica zöld kendőjét nyújtogatva, ágas bogas haját meg-meglobogtatja, ahogy viszlát, int a nyugatnak. Ha pedig eljö a reggel csókot hint a keletnek. A közeli fák ágváraikban a kis hercegek csipogása tölti meg leveles szobáikat, míg nem az odvas falakon át belépve megjelenik a király és a királyné. Szájak nem lesznek üresek, majd utána már is következik az okítás. Szárny szegetten hallgatják a tapasztalatot és nézik, hogy egyszer ők is az égik fognak érni. Az öreg köhécselt egyet, ahogy kivette a pipát a szájából, a fiú pedig észrevéve az arcáról lefolyó könnyet gyorsan letörölte. De ez nem kerülte el a másik figyelmét sem.

Gyönyörű mi? – egy nagy levegőt vett, pocakját kinyomta majd lassan egyenletesen kifújta. – Ilyet nem is látni ottan, mi? – a fiú száján most először, hogy visszajött egy mosoly jelent meg az arcán, majd a következő kérdésre azon nyomban el is tűnt.

És hogy menne a tanulás? –felé fordult, viszont a fiatalember nem nézett rá, melyet nem véve magára folytatta. - Mostanában keveset írsz nekünk. Bár tudjuk, hogy ma már az nem módi, mert van már olyan, hogy számítógép meg miegymás. Bocsásd meg, hogy le vagyunk maradva a nagyszerű korral, de minékünk jó az a posta is, ami születésünktől fogva működik. És még ma is! – nevetett fel nagy vidáman és erre az ifjú hirtelen megszólalt.

Apám, én… nem tanulok. – az idős úr ajkán már a szó kezdett alakot ölteni, mire a fia folytatta. – Elkezdtem dolgozni. – az apa tenyerét felemelve finoman megsuhintotta gyermeke hátát és hangosan örvendezett.

Ez a beszéd fiam! Már mondtam is anyádnak, hogy éppenséggel ideje volna már kibújni a szög zsákból és meg találnod mit is akarsz kezdeni valójában az élettől. És mondd, csak mivel foglalkozol? – a fiú a kezét kezdte tördelni, a körmei alatt feketén csillogott a kosz, melyet aztán gyorsan bebujtatott a bő kabátujjába.

Mire szólni kívánt volna az apa váratlanul megtörte a csendet.

De tudod, fiacskám nem számít, hogy mit dolgozol. Mert mi tudjuk édesanyáddal, hogy biztosan becsületes és mindenekelőtt a tehetségedhez mérten választottál munkát. – a fiatalember lábával dobolni kezdett és az ajkát harapdálta, miközben apja tovább beszélt. – Ha én tudtam volna ennyi idősen, hogy mit fogok kezdeni az életemmel, min te most. Hát… lehet, hogy… - váratlanul az ifjú közbeszólt.

Édesapám… szeretnék kérni… - kabátujjában lévő kezei remegni kezdtek, melyet végül átvett az egész teste, mire véget ért apja tekintette újra a tájat járta. – egy kis pénzt. – aztán gyorsan hozzátette akadozó hangján – De csak kölcsönbe. – az apja ránézett és a pipát a szájába téve elmosolyodott.

Persze fiam. – bólogatott, majd kis vártatva a homlokára csapott. – Most, hogy említetted, drága hugicádnak is összekészítettük a csomagját. Alig várja már, hogy a városban legyen. Épp, mint te tavaly ilyenkor – a dohányfüst vastag csíkokban szállott felfelé, mely közben előre nézve mondta. - Annyira büszkék vagyunk rátok mind a ketten! – a fiatalember erre gyorsan felállt és apja felé fordult.

Drága apám, hát a fánál meg van-e még hinta, melyet oly sokszor hajtottam meg hugicámmal benne? – szemeit vércsíkok keresztezték, többször is pislantania kellet az erőlködéstől, hogy lássa az előtte ülő személyt, aki feléje sem nézve válaszolt.

Igen, meg. – ezután a fiú egy fejbólintás kíséretében elindult és még hátraszólva mondta, hogy elmegy sétálni.

Az apa némán ücsörgött tovább a székben, majd az est beköszöntével visszament a házba. Nagy szél kerekedett, mire az anya bezárta az ablakot, mely éppen a fára nézett. Szemét az üvegnek tapasztva figyelte, ahogy faágról valami terebélyes lóg. Kezével a fényt is kitakarva próbált rá fókuszálni. Végül rájőve, hogy biztosan csak a hinta csavarodott fel az ágra, megnyugodva behúzta függönyt és befeküdt a férje mellé. Aznap este végre jól aludt, mert tudta, hogy a fia visszajött a városból, éppen és egészségesen.

Tanárnő! – jelentkezett a fiú és rámutatott az osztálytársára, miközben a nő le nem véve a szemét róluk az asztalától odajött hozzájuk. – A padtársam egyfajtábban a dolgozatomat nézi. – a másik rázni kezdte a fejét, mire az oktató elvéve mindkét lapot alaposabban is szemügyre.

A homlokán a ráncok összehúzódtak, majd elernyedtek, ahogy szeme váltakozva forgott a leírtakon. A kontyából ki álló ősz szálak tekeregve libbentek az arcába, melyet egyes tanulók sziszegő kígyóknak mondtak. Mint ha a mitológiából származó gorgók egyike lett volna a tanárnő. Ráadásul mikor felpillantott a tesztek közül a padtárs, már kezdte érteni, hogy a rávetülő két szürke opálos szempár talán tényleg képes lenne kővé dermeszteni. Akár még örökkre is, viszont mindazonáltal levegőt, alig mert venni, míg a nő megszólalt és rámutatott.

Micsoda szégyentelen dolog ez. – szűrte át a fogai között a szavakat indulattal telve. – Ma délutánig büntetésben leszel, amíg a szüleid érted nem jönnek. Megértetted?! – a gyermek segítségkérően próbált körbenézni, de csak mindenki döbbenten figyelte az eseményeket.

A szája már formálni kezdte a szavakat, mire a nő hangosan közbevágott.

Szóval, megértettük egymást?!

De… én. – hebegte a tanuló, mire a tanárnő a semmiből előrántva egy vastag vonalzót rácsapott a padra, melytől a kis teste összerezzent.

Nincs semmi féle de! Itt maradsz a teremben mindaddig, míg a szüleid nem jönnek érted. Megértetted? – a diák bólintott, az oktató visszaadta a mellette ülőnek a dolgozatát és amilyen gyorsan csak tudott írni kezdett.

Közben mindenki más is folytatta a munkát, mert az órából már nem volt sok hátra. A nő leülve az asztalához a kezében tartott tesztet összetépte és a legközelebbi kukába dobta. A tanuló látta ezt, ahogy a padtársának száján lévő kacér mosolyt is. Karját a padra téve közéjük hajtotta a fejét, kizárva a világot, mely igazságtalan módon bánt vele. A tollak sercegő hangjával fejében a szíve összeszorult és mélyen legbelül azt kívánta, hogy soha többé ne láthassa. Azt, aki a barátjának mondta magát.

A nap lassan telt el, és ha lehetett, ő a padra előrehajolva, kezei védelme között várta, hogy érte jöjjenek. Hallotta, a hangokat körülötte, melyek lenézték, nevettek rajta, de leginkább az fájt leginkább, ami egykor még bajtársisságról, becsületről és szövetségről szólt. Csupán pillanatok választották el mindig, hogy elsírja magát és kirohanjon, maga mögött hagyva mindent. De nem tette meg. Inkább kizárta őket teljesen, dédelgetve közben egy gondolatot, hogy egyszer majd minden más lesz. Ezzel és az utolsó cipődobogás kopogásával, ami elhagyta a termet, sóhajtott egy nagyot. Bár azt még nem tudta, hogy áll majd a szülei elé a csalás miatt vagy, hogy egyáltalán, lesz-e mersze a szemükbe nézni ezután, viszont remélte, hogy megértik talán. Már éppen emelte volna fel a fejét, amikor a kréta húzására a táblán megállt a mozdulatban. Erre a hang is abbamaradt és helyette egy fiú szólalt meg.

Szerintem nem érdemel barátot, az, aki átveri a másikat. – felkapva fejét egy vele, egy idős fiúval nézett szembe.

Tessék? – kérdezte szerényen, persze legbelül jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy valaki sejti mi történhetett valójában.

Jól hallottad. - csibészes mosolyával az arcán hátat fordított neki és folytatta a krétával a táblán, amit elkezdett.

A diák felállt a székből és elindult az idegen felé, miközben kereste a szavakat, melyeket végre valahára megoszthat valakivel. Az igazságot, ami nyomja a lelkét.

Csaltam. – a fehér vonalak pattogása nem szűnt meg a táblán, melyet jó jelnek véve folytatta. – Egy kérdésnél elakadtam, mire ő ezt észrevéve odasúgta, hogy nézem le róla, ekkor felállt és szólt a tanárnőnek. Elakadtam mondani az igazat, de… - a fiú nevető hangon közbevágott.

A felnőttek csak azt hallják, meg amit akarnak. – rántott egyet a vállán és felé fordult. – Ezért kell mindig az igazsággal kezdeni. Azt jobban csipázzák. – mosolya a diákot is jobb kedvre derítette, ahogy az is, amit a táblán látott.

Egy kígyóhajú nő volt nagy örvénylő szemekkel, mellette pedig egy rakás valami, amiből legyek és bűz szállt fel, legalább is gondolta a rájuk nyilazott feliratokból.

„Kígyó Gyogyó és Rakat Kaka” – olvasta fel hangosan és mire odafordult a fiú már az ajtón ment ki.

Várj! De honnan… - a küszöbön megállva nézett ki, de nem látott senkit elrohanni.

Megfordult, mire mögötte előugrott a fiú és hátulról ráijesztett. A diák egy nagyot ugrott ijedtében, de mikor a másik elkezdett nevetni már ő is osztozott a jókedvében. Aztán bemutatkoztak egymásnak, és mint kiderült mind a ketten büntetésből maradtak benn, ilyen későig az iskolában. Így ültek ott a teremben, várva arra, hogy a szüleik értük jöjjenek.

Az ajtó hangosan bezáródott mögötte. Én pedig értetlenként állva előtte rá akartam kérdezni, mire ő az ágyra dobott egy rakat lapot. Nem kellett rájuk néznem, hogy tudjam azok a kézbesítetlen levelek és írások, melyeket soha nem adtam fel. Semmit sem szégyelltem bennük, mégis most hogy újra előkerültek, úgy éreztem jobban tettem volna, ha meg sem írom őket. A szavak mik egykor parázsló tűzként hatottak rám, álmokat, vágyakat váltottak valóra egy szempillantás alatt, rájöttem, hogy nem igazak. De későn vettem észre ezt, hogy a valóság teljesen más milyen. Az idő múltával elfogadtam, új dolgokat fedeztem fel, jobban meg is mertem önmagam, távol kerülve mind attól, amit csak egy ifjonti elme csapongó tollvonásai raktak össze. Láttam, hogy felvesz egyet közülük és meg akartam állítani benne, mire hangosan felolvasta az ismerős sorokat. De nem olvasta végig, felnézve onnan, rám emelte tekintettét, majd vissza a betűkre. Az arcán megannyi érzelem futott végig, hogy képtelen voltam eldönteni, mit is tegyek éppen. Tépjem ki a kezéből és mondjam azt, hogy ez mind ostobaság és az egész csak egy gyerekes tréfa volt egykoron, miközben ahogy az ajkamat elhagyják ezek a mondatok, csak még jobban mélyebbre süllyedek a hazugságaimban. Végül ő tette meg az első lépést.

Mondd el az igazat! – a lapot visszadobta a többi közé és felém lépett egyet. – Kérlek, csak most az egyszer légy velem teljesen őszinte. Ennyit megérdemlek nem? – a kezemmel a hajamba túrtam, próbáltam valami épp kézláb magyarázatot szolgálni neki, mind erre, de képtelen voltam rá.

Éreztem a tekintetét magamon, ahogy kutatja a választ, magában kérdezi, hogy miért, minek felől az arcomat lesi, viszont én nem bírva a szemébe nézni elfordultam. Egy nagyot sóhajtva, becsuktam a szemem, remélve, hogy mindez egy álom része és mindjárt felébredek, de mikor kinyitottam semmi sem változott. Csak annyi, hogy a kezét a vállamra tette és ott tartva fordult elém.

Kérlek. – a szemét kerültem, majd feladva, inkább csak folytatta. – Most nem is kéne itt lennem. – a keze eltűnt rólam és vele együtt a kellemes melegség is, mely belőle áradt.

Megtett egy félkört a szobában, majd tanácstalanul rám nézett.

Tényleg szeretném tudni. – felém lépett, majd amióta belépett a szobába most néztem először a szemébe. – És nem azért, amire te gondolsz. Ha lehetséges volna, azt kérném, hogy felejts el mindent, amit eddig tudsz rólam egészen odáig, hogy… - a szeme egy pillanatra az ágyon lévő lapokra esett, majd vissza rám. – ezeket megírtad. – a szemem megrebbent, melyet látva gyorsan folytatta tovább.

Hisz te írtad őket, ugye? – a keze újból a vállamon volt, de közben végig egymást néztük. – Tudnod kell, hogy bármi is az igazság, ez nem fog semmin sem változtatni. Ezért kérlek, csak mondd el. Légy velem teljesen őszinte, ahogy mindig is kellett volna lennie. – meg akartam tenni, ott rögtön mindent bevallani neki, mégis az előbb ejtett mondatai visszakozásra intettek.

Mert legbelül azt akartam, hogy minden megváltozón, olyan legyen, mint amiről azok a sorok beszélnek. És ha igaza van, minden menne a régi kerékvágásban, mintha nem is mondtam volna el. Rájöttem, hogy én képtelen lennék így élni, ő pedig látva ezt megrázta a fejét és ajtóhoz viharzott. De valamiért utána szóltam és erre megállt félig a küszöbön.

Ha elmondom, akkor már nem nincs visszaút. Én pedig… nem akarlak… - erre az ajtóból a segítségemre sietett.

Nem fogsz. – hátra fordult és szerény mosolyt láttam az arcán.

Akkor ideje, hogy őszinte legyek hozzád. – bólintott egyet, én leültem a papírok mellé, ő pedig bezárta az ajtót és mindent elmondtam neki.

Ha veled vagyok… nem, ez így hazugság. Hisz soha nem vagy itt és én sem ott, mégis vágyom… hogy így legyen egyszer. Bár ez lehetetlen. Neked is és… nekem szintén… Az egész, ahogy van, nem lenne helyes. Miért zúdítanám rád az életemet, amikor… még nem is ismersz igazán? Pedig megtenném. Legszívesebben elmondanák mindent, a tegnaptól elkezdve egészen máig, minden egyes gondolatommal kezdve a legsötétebb álmaimig. Azokról a vágyakról beszélnék, amik… amiben... ,de nem érdekesek, csak amit utána érzek, félelmet. Mert mindez nem létezik, nem valódi és a világ kitagad gyermekei közül, mert valótlant állítani bűn lenne, neked és… nekem szintén. Bűnös vagyok most is, ahogy e sorokat írom, mert hiszek valamiben… kettőnk-… de nem számít már igazán, ugye? Ki mit hisz, úgy cselekszik, majd a tettén látszik meg. Én is tettem valamit, megszegtem szavam, bár nem újdonság mostanában, ha belegondolok. Ott maradtam veled. Leszállhattam volna bármelyik percben, bármelyik megállónál, csak, hogy elejét vegyem, mindannak ami következik. De maradnom kellett, hogy biztos legyek benne. Így is történt. Már elengedtem azt az álmot, ami… lehetne… más… egy kicsit több… egy kicsit kevesebb. Egy álmokat kergető férfi… az vagyok most és, hogy… még nem tudom. Én nem adhattam meg, se neked, se neki… nekünk, azt, ami hiányzik. Tudom és… azt szeretném, ha boldog lennél te és ő is… én pedig… most érzem haladók, de lehet, hogy csak a szél libbent át a másik járdára, vagy a tömegeket kerülve hozz az orrom elé más szagokat. Mégis ti… bárhova is léptek át a kék kerítésen vagy a szomszéd utcába nekem… csak éljetek, annyit kívánok, mert a végén… nincs még itt az idő. Te és ő… ti vagytok a szavak… nektár a pohárba… ambrózia a szájba… ha tudnátok ezt ti is… kár lenne a tavaszért, ha még a virágok sem bújnak ki. Majd egyszer… elmesélem ezt neked és… talán neki is, hogy mi… lettünk volna. Ha veled lettem volna… nem, talán így jobb lesz végre… együtt lettünk volna.

Fáradt vagy? – nem bólint rá, de érzi a szemei, majd lecsukódnak, amikor az előtte lévő szék megmozdul és már az ajkán érezte a vodka keserű ízét.

Amely máskor csak kiütötte, most egészen felébresztette és mikor érezte, hogy véget ér, ő még folytatni akarta. Mire felnézett a partnere már az asztal előtt állt és mosolygott.

Ha még nem vagy elégé fáradt. – mutatott a kulcsra az ő oldalán. – Szívesen látnálak. – aztán többet nem is mondva otthagyta.

Figyelte a lépéseit, a cipőjének kopogását a márvány padlón, és a lassú mozgását, akár csak a mellkasában hevesen dobogó szív. Incselkedett vele. Még a lift ajtó várakozása közben sem felejtett el hátra nézni, nem közvetlenül rá, mégis sejtette, hogy a tekintettére vár. Ő pedig megadta neki. Egy pillanat volt, a szemét lesütötte és már is tudta, hogy egy részét megszerezte magának. A szíve hevesebben kezdett dobogni, majd annak szaporább üteme között kinyílt a lift ajtó. Nem fordult hátra. Érezte, hogy úgy is végigköveti minden egyes lépését. Belépett a fülkébe, megnyomta a gombot és várakozott. Az ajtó becsukódni készült. Ami pedig ezután történt…

Egy cipő lépett közé és állította meg, hogy a lift bezáródjon. Aztán belépett teljesen, a fülke elindult fölfelé, miközben csak őt nézte.

Látom, meg… - ajkáról a szót erőszakkal elvette, hogy helyette ő töltse meg és formázza át.

A testét a falnak szorította. Miközben így tartotta, vendéglátója apró mozdulatokat téve a csípőjével az ágyékához simult. Mindkettőjük szája melegen simult egyikről a másikra. Feltérképezve lassan az apró érzéki pontokat a nyakon, a fül mögött, az áll alatt, a vállon és még a ruha alatt is. Gombok hullottak le. Záporként estek a földre, mely egy nagyobb vihar előjelei voltak. Kezek markoltak, míg az ujjak simítottak. Az érintésük okozta tobzódásban hajoltak egymásra a forró levegőben. Már ott érezték, mire a liftajtó kinyílt és mindkettőjük gyöngyöző arccal mosolyodott el. Együtt léptek ki. Válluk összesimulva borult egymásra és lépeseikkel a tekintettük forrt össze. A csönd, míg az ajtóhoz értek buján tekeredett köréjük. Kizárva a világot körülöttük, nem számítva semmi és senki. Csak egy dolog maradt. Kinyitotta az ajtót, felé fordult, mire a háttérben más hangok is keveredtek.

Bejössz? – erre felé hajolva megcsókolta és azzal az erővel léptek be mind a ketten.

Lábával hátulról behajtotta, de mielőtt még kattant volna zár a bentről szűrődő foszlányok közelebb mentek hozzájuk. A földre lekerültek a ruhák és az ajtó bezáródott.

… nem így esett meg.

Látta, ahogy bezáródik a lift. Szemével még követte, ahogy felfelé halad. Majd elfordulva megitta a poharából a maradékot és ezzel a lendülettel felállt. A kulcsot pedig megfogva leadta a portán.

A barátom ott felejtette. – a recepciós elvette és már indult volna el, amikor a kérdés hallatán megállt.

Akar, valamit üzeni neki távozásul? – vissza sem nézve megrázta a fejét és folytatta az útját a kijárat felé.

Az aranyozott üvegajtón kilépve magába szívta az éjszakai levegőt. A csípős hideg felfrissítette. Bár nem úgy, mint más, gondolta magában. Aztán az utcára lépve leintett egy ott álló taxit. Beszállt, majd megmondva a címet hátradőlt. Az ablakon át kinézve szemlélte a város fényeit, melyek közül volt egy szoba, ahol éppen most kapcsolják fel a világítást. Egyetlen egy árnyékkal benne. Aki talán már sejti is, hogy hiába vár. Aztán csak minden, elsötétült.

Mire gondolsz most éppen? – leült mellé a kőre és együtt szemlélték, ahogy a Duna vízén fodrozódva kirajzolódnak a nap első sugarai.

Arra, hogy… - már a nyelve hegyén volt, amikor egy pillanatra ránézett a mellette ülő arcára.

A szája akaratlanul is mosolyra húzódott. Társa, aki egész éjjel, de ha úgy vesszük talán még az életében is mindig ott volt, most egészen más. Ezen elgondolkodva észre sem vette, hogy már a másik egyaránt figyeli. A köztük lévő távolság hirtelen kisebbnek tűnt, mint eddig.

Kimondod végre, vagy inkább én tegyem meg? – mosolyodott el az elmondottakra és határozottan megrázta a fejét.

Nem, nem kell. – a kezébe vett egy követ, mely a lábánál hevert, majd azt szorongatva végül belekezdett. – Minden úgy kezdődött, hogy… - a kavics süvítve csapódott bele a Dunába, körkörös hullámokkal zavarva fel az eddig békés peremét, melyben benne voltak.

A szavak és az élmények velük együtt kavarodtak fel a vízében, míg nem a sodrás elvitte mindet. De ők még mindig ott ültek a rakparton és beszélgettek mind arról, amiben eddig egyikük sem volt biztos.

Hagyd már abba! – kezébe fogva mindkét vállamat megrázott. – Ez nem te vagy! – süvítette az ajkai közül, melyre én csak mosolyogva lerántottam magamról.

Mi van? – kérdeztem dacosan és végigfutattam az ujjam a mellkasán egyenesen fel az álláig, mely közben megragadta. – Nem teszik, amit látsz? – tekintettünk összekapcsolódott, míg nem újra felöltöttem az álarcomat és kirántottam markából.

Pedig ez vagyok valójában. – az oldalához lépve a füléhez hajoltam. – Egy olyan ember, aki nem fél – a kezemet a testén átevezettem, míg meg nem állt egy bizonyos ponton. – semmitől. – már a tettek mezejére léptem volna, éreztem ő is akarja, amikor szó nélkül hátralépett.

Az egyensúlyomat elveszve a földre estem és onnan nevettem felé, ujjammal mutogatva gyávaságságának bélyegét. A falakról visszhangként terjedt gúnyos kacajom, mely közepette az ő hangját teljesen elnyomta. Hamarosan eltűnt. Én pedig ott maradtam, a saját világomba száműzve.

A nő otthagyva a férjét és a vendégeit berohant az egyik vendégszobába, magára zárta az ajtót, leült az ágy szélére és visszahallgatta a hangpostáját.

Szeretsz? – a vonal túl végén autók dudája, süvítő szél hallatszik. - És szeretsz-e még akkor is, amikor már tudod, hogy megtettem? – a többiek előtt elfojtotta, de most engedte, hagyj, hulljanak a könnyei.

Istenem! De miért… - becsukva a szemét próbálta összeszedni magát, koncentrálva a férfi utolsó szavaira.

Biztos most azt kérdezed miért. Én pedig, újra megkérdezem, hogy szeretsz-e? – halk sziréna szól, mely egyre közelebbről jön. - Nem tudom. Ahogy te sem tudtad soha. – elfojtott nevetés szűrődik át. - Látod, még ebben is egyetértünk. „ Csillaghajnal, mondd meg hát! Ki ég szülötte az a földön isten és ki a földön élt az a csillagok közt csupán csak ember? Mert te vagy nékem az ég! Én pedig csak a föld lehetek.” – a férfi elhallgatott, a szél vadsöprése majdan egy nagy csobbanás hangzott el utána pedig az üzenet megszakadt.

A telefont kiejtve a kezéből, a karjait a testére kulcsolta és előregörnyedve zokogni kezdett.

Szeretlek. – suttogta el, miközben a szoba ajtaja kinyílt, felnézett és már tudta, hogy minden odaveszett.

A fenébe már! – a nő lehajolt összeszedni a szétszakadt szatyrának tartalmát, miközben még egy kéz ragadta meg az elhullajtott élelmiszereket.

A felnézett és egy nála talán pár évvel fiatalabb férfi segített neki összegyűjtenie a vásárolt dolgokat, beletéve egy másikba.

Nagyon köszönöm a segítségét. – mondta, miközben a szemét lesütötte. – Hogyan tudnám meghálálni Önnek? – a váratlan megmentő nem várt semmit érte, ezt tiszteletben tartva átvette még a kezében lévő üveget, mely által egy kicsit hozzásimult.

Berakta a szatyrába, újra megköszönte a segítségét és búcsúzásképpen felé intett. Pár pillanat múlva azonban már egy pár láb lépett vele együtt.

Az ebédlő asztalon voltak. Ő a polírozott fán, míg a férfi rajta lihegett, ahogy az utolsó lökéssel eljutott a csúcsra. Izzadt homlokát az arcához dörgölte, míg nem egy csók után feltápászkodott róla. A megtöltött gumit lehúzta a már petyhüdt férfiasságáról, a nő pedig meghagyta számára, hogy majd elintézi, ha távozik. Lábai esetlenül lógtak a megmentője meztelen csípője körül, melyre hamarosan felhúzta a nadrágját. Szótlanul figyelte a távozását, hallotta, ahogy becsukódik az ajtó és asztalról felkelve felhúzta a bugyiját. Az óvszerrel a kezében és a bevásárló szatyrával bevonult a konyhába. A kalandjának emlékeztetőjét kidobta a kukába, amit még ma kivisz a szemetesbe, ígérte meg magának. Elpakolt mindent a szatyrából, kivéve a hozzávalókat a családi vacsorához, melyhez el is kezdte felvágni a zöldségeket.

A tenger. Ha becsukom szemem, hallom és érzem, ahogy a meleg homokot verdesve felkúszik a meztelen talpamon egészen a lábszáramig. Aztán visszahúzódik és újult erővel tér vissza. Kinyitva pedig látom. A horizontot betöltő kéket összefolyva az éggel. Rajta a napot, ami ácsingózva szétterül a felszínen, ott hagyva fénylő nyomait a mélység bőrén. Mégis ami leginkább magával ragad, az a víz békessége. Persze nem úgy, ahogy gondoljuk, de most ebben a percben ezt jelenti számomra.

Mindig erre gondolj. – nem néztem rá, pedig éppen engem figyelt. – Ha kell egy kis… - megragadva a lehetőséget gyorsan kimondtam helyette.

Nyugalom. – felé fordítottam a fejem, napszemüvege fölött bukkant elő írisze, melyet a fényben talán még szebbnek találtam, mint máskor. – De ha erre gondolok – néztem egy pillanatra a tengerre, majd vissza rá.

Akkor rád is gondolok. – már visszakozott volna, amikor a homokba süllyedt ujjakat elérte a víz és lemosta róluk a szemcséket. – Itt ebben a pillanatban és még sok másigban is. – mondani akart valamit mire a mellette lévő törölköző megremegett és a víz lágyító morajlásába egy hangos pattogó zene vegyült.

Az arcán lévő eddigi nyugodtság elmúlt és a homokban alkotta mélyedésbe belefolyva a víz elnyelte a kezemet. Nem bántam meg. Soha sem tudnám kárhozni azt az időt, amit vele tölthettem ezekben a rövid időszakokban. Hogy hiányozni fog-e? Ezt a kérdést nehéz megválaszolni. Mint ha egy kitűzött, elkerülhetetlen határidő lebegne állandóan a fejem fölött, arról, hogy hamarosan úgy is vége lesz, mert így szokott történi. Vajon mikor jön el az idő, amikor egyszer végre kimerem mondani, amit tényleg akarok az életemben? Nem hagyom, hogy magával ragadjon és inkább újra a tengert kezdem figyelni. Lecsukom a szemem, hallgatom sós szirén énekét, a talpam alatt húzódó már-már iszapos földet, majd a váratlan csobbanást a vízben. Már ki akartam nyitni a szememet, amikor az ujjaimat körbevevő forróság még szorosabban tért vissza

Ne nyisd ki a szemed. –hangja közelről jött, de mint a parton átsöprő szél, úgy éreztem minden irányból körbevesz és átjár. – Csak gondolj erre. – egy kis szünetet hagyva lélegzete a nyakamat cirógatta.

Csak gondolj ránk. – suttogta, én pedig így is tettem.

Ha nem akarsz…

Nem. Akarok. – kicsit erélyesebben mondtam, mint az elvárható lett volna.

Ránéztem, mire ő csak megértően bólintott egyet, én pedig elkezdtem mesélni neki.

Emlékszem képekre. Egy-egy jelenetből az életemben, melyekben ő is ott van. Nem is biztos, hogy így történtek vagy egyáltalán megtörténtek-e a valóságban. De nekem így is fontosak. – a fák lombkoronáira vetült a pillantásom, még nem zöldek, viszont a hajtások már látszanak ellentmondva a törzs körül szétterülő hónak.

Elmerültem volna benne. A természetben, csak úgy menekülőre fogtam volna, ahogy már oly sokszor meg is tettem a valóság elől, még sem tehettem. Ő érezte a változást és közbe akart szólni, amikor folytattam.

Kiléptem az iskolából és ő ott volt. Nem volt rossz napom, vagy ha volt is biztos nem mondtam volna el, akkoriban csak a tanulással törődtem, az érzelmeket a háttérbe szorítva mindenkit kizártam, kivéve a családomat. Először persze nem vettem észre, körbe kellett fordítanom a fejem, hogy végül észrevegyem a sok szülő között. Amikor persze kiszúrtam egyből feléje kezdtem rohanni, mosollyal a számon, minden egyes problémát a hátam mögött hagyva, hogy végül a karjában álljak meg. Magamhoz szorítottam, az illata édes volt, akár a frissen mosott ruha és sütemény keveredett volna. Megfogtam a kezét és lassan, a tempójához igazodva kezdtük a buszmegállóig menni. Emlékszem sütött a nap és mikor felnéztem rá az arca fényesen ragyogott, alig bírtam kivenni, de a száján lévő mosolyt soha nem tudnám elfeledni. Ahogy azt sem, hogy legtöbbször a konyhában volt. Ott szorgoskodott állandóan. Főzött, sütött, amit csak megtanult és olvasott a receptkönyveiben. Mégis leginkább a palacsintájára emlékszem kiválóan. És nem is maga az ételre, hanem, ahogy készítette és bele vont engem is. Ő készítette a palacsintát, míg én a háta mögött előkészítve a kakaót és a lekvárt szépen a magam módján elkezdtem töltögetni. Amikor is látva, hogy a legtöbb hozzávaló inkább a tányérra került, mint a tésztába, akkor megmutatta, hogyan kell összehajtogatni, úgy, hogy ne folyjon ki belőle. Azután vagy minden egyes percben megmutattam neki, hogy sikerült és hogy biztos jó lesz-e, melyre ő csak rám nézve mosolygott. – a homlokomat fogva előrehajoltam és próbáltam összeszedni magam, hogy mondjam tovább.

Most nem fogok elmenni szó nélkül, ő miatta és miattam is. Így hát felnéztem és a sóhajtás követően belekezdtem.

De biztos mondott valamit, vagy megdicsért, abban viszont már nem olyan bizton, hogy mit így, inkább nem is akarnék valótlant állítani. Habár kifejezetten emlékszek szavakra, melyek akkor sokat jelentettek és talán még most is azok. Nem voltam elégedett magammal, kívül tagadtam, de legbelül iszonyúan fájt, amit mások gondoltak rólam. A bánat miatt pedig csak még jobban lesüllyedtem. Anyám megpróbált rajtam segíteni, látta rajtam, hogy szenvedek, már akkor is jól meg tudta mondani, ha valaki nem mondja el mi bántja vagy akár az igazságot is. Volt egy pillanat, amikor már nem bírva tovább kifakadtam. Sírtam, bömböltem, mint egy ötéves gyerek, akinek rá kellett jönnie, hogy élet még se olyan, mint egy mesekönyv lapjain szereplő sorok. Átölelt és biztatott, elmondva azt, amit hallanom kellett, nem pedig az ellenkezőjét. Összeszedtem magam, lassabban, persze mint kéne, de számomra ezek a kis lépések is nagyon fontosak voltak és az egyik ilyenben ő ott volt. Sok mindent mondhatnék még róla, hogy mindig kiált mellettünk, a pártunkat fogta a szüleinkkel szemben, ha erre volt szükségünk. Mindig tárt karokkal várt minket és mindenkit, aki meglátogatta. Egy olyan ember volt, akit méltán nevezhettek és tartani fogok is a nagymamámnak. Minden hibája és tette ellenére is. Mert mind követünk el rossz dolgokat, némelyiket jó indokkal, némelyiket meg, csak azért mert pótolni akarunk valamit. De a szívünk nem lesz üres a távozása után, inkább csak még jobban megtelik az ő róla szóló emlékkel és gondolatokkal. Én így emlékszem rá. És így is fogom megtartani az emlékezetemben. – a könnyeim folyni kezdtek, patakként ömlő zuhataggá vált egy pillanat alatt, ahogy az elmondottak magukkal ragadtak.

Átkarolt és hagyta hagyj, sírjam ki magam, nem törődve a mögöttünk vonuló fekete tömeggel. Még utána sem voltam képes odamenni, csak figyeltem a távolból a mozzanatokat. Mint ha a világ talán egy percre is, de lassabban ment volna, amikor örökre nyugalomra helyezték. Aztán az óra megindult, én pedig felálltam és odasétáltam.

A fiatalember megállt mozdulatlanul a színpadon és csak várt. A neonfényben fürdött testéről izzadtságcseppek hullottak alá, ahogy minden egyes légzése után megemelkedett a mellkasa. Fáradtan csüngtek a szemei a nézőtéren ülő férfin. Aki végül felállt és közelebb lépett a színpadhoz.

Köszönöm, hogy eljött a meghallgatásra. – majd a székek között elindult kifelé, mire a fiú rákérdezett.

Akkor ez egy nem? – a rendező megállt neki hátat fordítva, a fiatalember ezt válaszként felfogva elkezdte összeszedni a holmiját.

A férfi szája mosolyra görbült, egy pillanatra hátra sandított, majd visszafordulva megszólalt hangosan.

Értesíteni fogom a döntésemről. – elindult és még hozzá tette. - Még a héten meg fogja tudni. – a fiú egy ideig figyelte a távozó rendezőt, majd a szívében némi reménnyel, a dolgaival a kezében eltűnt a takarásban.

Remélve, hogy nem utoljára volt itt.