Ugrás a tartalomra
x

STEINER KRISTÓF: AMIKOR A POLITIKAI KORREKTSÉG A KERESZTRE FESZÍTÉSIG FAJUL…

Egyre hangosabban, egyre határozottabban halljuk mindenhonnan, miről hogyan illik nyilvánosan beszélni, de akár gondolkozni is, és aki másképp látja, vagy másképpen fogalmaz, arra könnyen rásütik a „rasszista”, „kirekesztő” és „érzéketlen” jelzőt. Aztán otthon, a négy fal között a legtöbben elismerik: a dolgok azért ennél bonyolultabbak, a politikai korrektség pedig kezd ugyanolyan kirekesztő magatartást kiváltani, mint ami ellen született. Steiner Kristóf ennek a csapdájára hívja fel a figyelmet.

„Te nem buzi vagy, édesem, te meleg vagy. A buzik azok, akik bőrtangában vonaglanak, minden pasira rámozdulnak, és drogos szexpartikra járnak” - mondta nekem egyszer egy kedves néni egy dedikáláson, én pedig - látva a sort, és tudván, hogy még milyen sokan várnak rá, hogy eltölthessünk egy percet együtt – visszamosolyogtam, és azt mondtam: „Ó, köszönöm”. 

Tudtam, hogy nincs lehetőségem és időm kifejteni: bár bizonyos vagyok benne, hogy kizárólag a jóindulat vezérelte, és ez bók volt a részéről, számomra semmiféle kivetnivaló nincs abban, ha bárki buzinak nevez, ugyanakkor az LMBTQ-emberek bármely csoportjával azonosítani az általa felsoroltakat, mi több, mindezt összemosni egymással, már meglehetősen problémás. 

Mert egyrészt bőrtangában vonaglani heteroszexuálisként is lehet, ha valakinek ahhoz szottyan kedve – én legfeljebb exhibiconistának nevezném az illetőt, de semmiképpen sem jelenteném ki, hogy rossz ember. Öltözhet valaki olyan elegánsan, mint James Bond, és lehet olyan visszafogott, mint Grace Kelly, ettől még számtalan olyan tulajdonsága lehet, ami összeegyeztethetetlen a „jóemberséggel”.
"Minden pasira rámozdulni” vérmérséklet kérdése, megint csak zéró köze van a homoszexualitáshoz (vagy buzisághoz), és az én szememben szintén nem érdemel negatív megítélést, aki nagy kanállal falja a pasikat – vagy a nőket. Miért ne élvezhetné szabadon a szexet bárki, anélkül, hogy a társadalom elkönyvelje rosszéletű embernek?! Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a szexpartikhoz nem feltétlenül kell drogozni, drogból pedig sokféle van, fűtől antidepresszánsokon át kokainig és még tovább.

Együgyűség rásütni valakire, hogy „drogos”, ha nincs kifejtve, hogy mégis mit tol, és milyen a viszonya azzal a bizonyos droggal. 

Ismerek édesanyát, aki felelőssége teljes tudatában szív el esténként egy spanglit, de olyat is, akinek a cukor kőkemény drog, és halálba rombolja a szervezetét a mértéktelen zabálással. Olyat is láttam már, aki a stimulálószerektől mentes élet junkie-ja, és úgy rá van kattanva arra, hogy csak nyers ételeket eszik és vizet iszik, hogy számára mindenki más tévúton jár. „A szavak haszontalanok, nem jelentenek semmit” - énekli Madonna Bedtime Stories című dalában, és már megint igaza van. Szeretjük azt gondolni, hogy ha azt mondjuk: „szofisztikált”, nem pedig azt, hogy „kifinomult”, vagy a „szép”-et „esztétikus”-nak nevezzük, azzal jelezzük mások felé: intelligens emberek vagyunk. 

Bár remek, ha valakinek gazdag a szókincse, és szerinte a prostituált „pénzért szerelmeskedik” kifinomultabb, mint a „kurva”, a szavaink megválasztása minden esetben azon kell, hogy múljon, kihez beszélünk, és mit akarunk átadni a mondandónkkal. Ha audenciára érkeznék az angol királynőhöz, nem mondanám neki, hogy „’sup beeetch?”, de a barátaimmal poénkodva simán belefér, hogy le (vagy fel) „bitchezzük” egymást, és tök rendben van.  

A baj akkor kezdődik, amikor az ember elkezd meghasonulni, és nemcsak a szavait, de a gondolkodásmódját is megváltoztatja, ha az elvárások ezt kívánják. Ebből kizárólag meghasonulás származhat, ami senkinek sem jó – sem annak, akinek kedvéért fonákjára fordítjuk a meglátásainkat, sem annak, aki kénytelen hozzászokni: szüksége lesz egy saját, autentikus énre, aki csak akkor bújhat elő, ha magára zárja az otthona ajtaját. 

Azt hiszem, sokkal többünknek ismerős ez a meghasonuláshoz közeli állapot, mint ahányan be merjük ismerni - különösen az elmúlt évek tükrében, amelyek során az úgynevezett „politikai korrektség” mérföldekkel megelőzte az egyszerűen csak érzékeny és felelőségteljes kommunikációt. 

Szép lassan eljutunk arra a pontra, hogy ha valaki érdeke úgy kívánja, gyakorlatilag bárkit keresztre lehet feszíteni, lerántani a trónusáról, lerombolni a szobrát, ellehetetleníteni, és minden érdemétől megfosztani. 

Különösen könnyű dolga van a keresztre feszítőknek az ismert emberekkel, akiknek egyrészt bármit a szájukba lehet adni, amit pedig valóban mondtak, azt nagyon könnyű félremagyarázni, kissé átszínezni aszerint, hogy mi a pletykálkodó személyes érdeke - majd továbbadni másoknak, akár szavak, akár egy közösségi bejegyzés formájában, amely többezer vagy többmillió olvasóhoz jut el.

És amíg lehet dohogni azon, hogy „ez a celeb már megint mit mondott”, addig nem kell beismerni: mindannyian, kivétel nélkül mondtunk és tettünk már olyasmit, amire nem feltétlenül vagyunk büszkék. Vagy akár még büszkék is vagyunk rá, de nem dicsekszünk vele akárkinek, mert tudjuk, hogy csak céltáblává válnánk. 

Amikor a #metoo-kampány felrobbant, mindannyiunknak voltak ismerősei, akik titokban merték csak elpanaszolni a legközelebbi barátaiknak: kicsit tartanak tőle, hogy kezd a sztori átzuhanni a ló túloldalára.

Van barátnőm, aki kimondottan szereti, ha egy férfi pimasz magabiztossággal flörtöl vele, és van barátom, aki azt mondta, számára a két ember közti természetes kémia működését zavarja meg, hogy amikor fél másodpercnél hosszabban akad meg a szeme egy kivillanó melltartón, akkor máris feketelistára kerülhet. Sőt, olyan barátnőnk is van, aki szerint személyes habitusunk nem lehet előbbre való, mint a nők egyetemes védelme - de az eltérő narratívák nem akadályoznak meg minket abban, hogy barátok legyünk. 

Mindhárman tisztességes, tisztelettudó emberek, akik elkötelezetten harcolnak az egyenlő bánásmódért, de egyikük sem PC-robot, és én mint jó barátjuk, nem szeretném, hogy azokká váljanak.   

Számomra evidencia, hogy minden embernek joga van a boldogsághoz, kiteljesedéshez és szabadsághoz, és eszembe sem jutna megkérdőjelezni, hogy transzszexuális barátom, aki női testbe született férfinak vallja magát, valóban férfi, ezzel egyidőben pedig a társadalmi párbeszéd rendkívül fontos elemének tartom, hogy azok a nők, akik puncival születtek, ne legyenek „transzfóbnak” bélyegezve, ha azt mondják: „a transz nő is nő, de egészen más életúton mentünk keresztül mi, és ők” - hiszen ez semmit sem von le egy transzszexuális nőségéből vagy férfiasságából, ez csupán csak tény. 

A fiú, aki 14-15 éves fiatal felnőttként jut arra az elhatározásra, hogy 100 százalékban át szeretne alakulni férfivá, fizikailag is ugyanúgy férfi, mint én, de az „emberek, akik menstruálnak” kifejezés, amellyel manapság azokat a nőket és férfiakat jelölik meg, akik női nemi szervekkel születtek, nálam már messze túlmegy azon a határon, amit konstruktív kommunikációnak neveznék. Már csak azon - nőként született - nők védelmében is, akik történetesen soha életükben nem menstruáltak - mert nyilván ilyen is van. 

Amikor megérkezett a „Black Lives Matters”-éra, nyitott szívvel üdvözöltem a mozgalmat, hiszen elfogadhatatlannak és szégyenletesnek tartom, hogy bárkit a színe, származása vagy akár vallása kapcsán kirekesszenek és bántalmazzanak, és félig-meddig zsidóként, roma felmenőkkel, homoszexuális emberként számtalanszor szembesültem oktalan gyűlölettel. 

Azt viszont nagyon nehezen viselem, hogy ha azt akarom mondani, nem értem pontosan, miért kell minden egyes fehér színésznek nyilvános bocsánatkéréssel előállnia, aki valaha fekete karaktert játszott, akkor még a kérdés mélységéig sem juthatunk el, mert a „fekete” szó már önmagában „rasszista” egyesek szemében, és afroamerikaiaknak sem nevezhetem őket, hiszen a fekete amerikaiak ugyanúgy amerikaiak, mint bármelyik más amerikai. 

Olvastam olyan nyilatkozatot „people of colour” (ezt fordítsa le valaki úgy, hogy a „színes bőrű” az évek során szintén szitokszó lett) műsorvezetőnőtől, amiben kifejezte: ő sértve érzi magát, amiért nem „Brown Lives Matters” a mozgalom hashtagje, hiszen ő nem fekete, hanem kávébarna. Azt viszont még sosem olvastam (és remélem, nem is fogom soha), hogy egy heteroszexuális színész elnézést kért, amiért meleg karaktert alakított, hogy egy keresztény énekes exkluzálta magát, amiért zsidó imát énekelt egy fellépésen.  

Az, hogy komikus színészek a nép bocsánatáért könyörögnek, amiért sztereotip módon mókáztak műveikben nőkön, férfiakon, feketéken, amerikaiakon, melegeken, egyfelől kedves gesztus, és köszönjük szépen, másfelől bizonyos tekintetben a humor halála is - legalábbis számunkra, akik Hofin, Benny Hillen, Mr. Beanen, a Monthy Pythonon, vagy épp az Angolkákon szocializálódtunk. 

Eljön majd a nap, amikor az Addams Familyt társadalmi támadás éri majd, mert a sötét humor, és a halállal való viccelődés elfogadhatatlanná válik? A Micsoda nő! lekerül majd a tévék műsoráról, mert leegyszerűsített módon mutatja be a nőket, és mert van benne egy mellékszereplő, aki otromba módon használati tárgyként tekint a prostituáltakra? Elképzelhető, hogy a Hófehérke és a hét törpe kikerül a pixisből, mert a törpenövésűeket emaszkuálja? És a 101 kiskutya gazdái miért nem ivartalanították Pongót és Peditát?! 

Emberek, lehetünk érzékeny és értelmes, a közös jót szolgáló lények anélkül is, hogy megpróbálnánk mindentől megszabadulni, ami bármilyen szinten támadható! Hiszen nincs ezen a világon olyan ember és olyan kinyilatkoztatás, ami támadhatatlan lenne.

Tartok tőle, hogy ez a fajta társadalmi érzékenyítés, ami jelenleg zajlik - az Aladdint arabfóbnak, a Mulant ázsiaifóbnak, az Elfújta a szelet pedig egyszerűen csak vállalhatatlannak és szégyenletesnek beállítani – sokkal inkább támogatja egy mesterséges, és álságos póz normalizálását, mintsem hogy segítené a marginalizálódott csoportok ügyét.  

Mitől volna vállalhatatlanabb az, hogy Scarlett O’Hara családja az akkori - természetesen szomorú és elítélendő - norma szerint rabszolgákat tartott, mint a hárem a Szulejmánról szóló, kora este vetített „családi” sorozatban, és miért kellene történelemhamisításhoz folyamodnunk ahelyett, hogy azt mondanánk: „Lassan, de biztosan változik a világ jobb irányba – és mindannyiunk felelőssége, hogy ebből a változásból kivegyük a részünket”. 

Ha most mindent és mindenkit a porba rángatunk, aki a korszellem normái szerint abnormális értékeket vallott, máris feliratkozhatunk az ötven évvel utánunk következő generáció tiltólistájára. 

Vajon minden film, amelyben valaki műanyag palackból ivott, ökoellenesnek lesz nyilvánítva? Minden könyv, amelyben egy karakter dohányzott, máglyára lesz vetve, és minden szakácskönyvet, amiben nem helyi termesztésű alapanyagok sorakoznak, bezúznak?  

Nem lehetne „úgy népnevelni”, hogy nem dobjuk ki a szemétbe mindazt, amit az elődeinktől megtanulhattunk? Hiszen együtt jutottunk el idáig - felismertük a hibáinkat, és közös erővel, egyéni erőfeszítésekkel változtattunk. És még mennyi mindenen kell változtatnunk! De a változás nem egyenlő azzal, hogy szembe köpjük a nagymamát a családi album fotóján, mert gyakran mondogatta: „Nem hagyom kinn a szemüvegemet a kertben, mert ellopják a cigányok”. Legfeljebb megcsóváljuk a fejünket, és azt mondjuk: „Ej, az én drága jó nagymamám néha olyan sületlenségeket beszélt. Ha ma lenne fiatal, mennyivel többet értene a világunkból”. 

Engem bárki nevezhet buzinak, cigánynak, migránsnak és emigránsnak, palesztinsimogatónak és cionistának, hippinek, szeplősnek, kócosnak, cingárnak, vagy aminek csak akar, ha minimális szinten nyitott arra, hogy a sajátjától eltérő elgondolásoknak is van relevanciája, és ha megérti, hogy a szavakon túl mindannyian sokkal többek és összetettebbek vagyunk, mint hogy bármelyikünket bele lehessen szorítani egy skatulyába. 

www.wmn.hu